„Bárhol is nyitod ki a partitúrát, a szemedbe fúj a szél - jellemezte A bolygó hollandit Richard Wagner egy idősebb pályatársa, s a kritikusnak szánt megfogalmazás voltaképp az 1843-ban bemutatott romantikus opera egyik legnagyobb erényére mutat rá: a megzabolázhatatlan természeti erők, a vihar és a tenger érzékletes jelenlétére, amely oly különleges jelleget kölcsönöz a műnek. Egy viharos tengeri utazás 1839 nyarán - önéletrajzi visszaemlékezése szerint ez az élmény inspirálta a még éppen csak feltörekvő karmestert és zeneszerzőt, aki Heine szatirikus művéből (Schnabelepowski úr feljegyzései) utóbb határozott kézzel ragadta ki a mitikus „bolygó zsidó tengeren hányódó sorstársának alakját.

Az elátkozott hollandit, aki csupán hétévente egyszer léphet a szárazföldre, s aki a Wagner-hősök sorából elsőként áhítozik a szerelem által való megváltás csodájára. Wagner művészetének e meghatározó alaptémája itt még nem viseli magán azt az univerzális jelleget, amivel a librettóírás feladatát is magára vállaló komponista majdani zenedrámáiban felruházta ezt a sokértelmű motívumot, ám a megváltó szerelem, a végletes asszonyi önfeláldozás meg a sorsának roppant terhét hordozó férfi találkozása már itt is szétfeszíti a német romantikus opera korábbi kereteit.