Lehet-e meghátrálni a fellobbanó szerelem elől? Vajon nem végzetszerű-e a véletlen találkozás, a megmagyarázhatatlan vonzódás egy nyári estén, valamely társaságban nő és férfi között? A férjes asszony maga sem tudja miért, miféle erőnek engedve közeledik a többiektől kissé távolabb ülő, és a felesleges csevegést unalmasnak találó, különös sugárzású férfihoz. Érzi a veszélyt, a szerelem veszélyét, mégis kockáztat, és jól teszi, mert szenvedélyes szerelmet élhet át, megadatik úgy szeretni, ahogy addig sohasem. De boldog, bár gyakorta lopott szerelmi órákban, napokban ott a csalódás, a vesztés veszélye is. Mert egyszer csak valóban hajszálrepedések jelzik a véget. A férfi hivatástudata eltéríti a testi szerelemtől, magasabb, Istenhez közelítő szenvedély rabolja el a nőtől. Véget ér ezzel a szerelem? Véget ér mindkettőjükben? Vagy csak a férfiban? És a nőben tovább lobog a fájdalmas, mégis éltető emlékként?