A kettesnél minduntalan megtorpanó visszaszámlálás ugyanis a kimondhatatlanság és hiábavalóság érzéki-gondolati kontextusába helyezi a kapcsolatok változásait megfogalmazó jeleneteket. Az egyértelműség látszatát két rövid pillanatra megteremtő kétszeri egykimondás között rövidebb-hosszabb tételek váltják egymást, mindegyikre jellemző, hogy bennük valamely, előzményekben megismert motívum újra terítékre kerül. Állandó eszközként jelen van az ellenpontozás is: a gyorsat, a markánsat visszafogott, csendesebb líraiság követi.

A csökkenő számsor rendszeresen visszatérő auditív sulykolása az állandó süllyedés, lefelé csúszás hangulatát is felkelti. Mintha a kapcsolatokat (és az önértékelést) a folyamatos (le)csúszásveszély közepette kellene a fenyegető mélybe zuhanástól megmenteni. Érződik, hogy komoly a tét.

Az egy kimondását kölcsönös és ön-szájbefogással akadályozzák meg - egyre brutálisabban: az egyes tételek közötti zene nélküli részekben egymás „fizikai színházi" vegzálása zajlik, a másik testére ugrálással, földbe taposással, egyéb erőszakos társ- és önkorlátozással. Néhányszor egyértelműnek tetszik, hogy a lányok a fiút (Grecsó Zoltán) akarják maguknak megszerezni, de valójában működő kapcsolat kialakítására és legalizálására ugyanannyi esélyük van, mint a számsor végigmondására. A hátsó, bevilágított fehér fal is a korlátok közé kényszerültség, a bezártság szimbóluma. Nekitámaszkodva, „ráragadva", előtte ügye sen megkoreografált, látványos akciók zajlanak, amelyekben az elmenekülni szándékozó fiút visszatartják."

(Kutszegi Csaba: Kétszeri egykimondás, szinhaz.net)